A második székről zuhant arccal a földre.

Fehér zoknija volt.

Talpa arca helyett arc.

Nézett a vakfehér mindenkire.

Rémisztő tekintet.

Kéz és láb nélkül, mert feje

valahol teste másik végében.

Tőle balra egymás mögött

egy – egy ember ült.

Ijesztően robotok.

Mozdulatlan derékszögek.

A kilencven fokba csak

annyi fért, mint fél az egészben.

De melyik fél is?

Hát az, amelyikbe az a sok

összesen rossz gyűlhetett.

Mint szálkás fapálcikák.

Fejük ízetlen gyurmagalacsin.

Nyaknál fogva lenéztek a látnivalóra.

Űzte szemüket a vakfehér.

Hiába.

Rajta senki nem segített.

Pedig a zuhanás előtt

úgy tűnt

mindenki ép.